Szeretném képekkel is kiegészíteni Szabi beszámolóját.
Pár mondatot is írnék, hogy én hogy éltem meg.
szullosz írta:Kedves Klubtagok!
Előszőr is szeretnénk megköszönni mindenkinek aki támogatta kezdeményezésünket!
Konkrétan nevekkel illetve, mert megérdemlik. Mert valóban megérdemlik! A mai (magyar) társadalom morálja sajnos szerintem nem éppen pozitív irányba változik, de ezek a szerencsére ritka események, sajnos általában mind szomorú katasztrófák adnak esélyt arra, hogy megmutassuk, hogy maradt bennünk empátia, emberség és sokszor előrébb kerül az egymáson való önzetlen segítségnyújtás, mint 1-2 saját luxus igényünk kielégítése. És ez most egy olyan alkalom volt. Így, hogy konkrétan hozzánk is fordultak, meg is kerestek minket, a vezetőség egyhangúan úgy döntött, hogy kötelességünk helytállni!
A fórumon azonnal nyitottunk is topic-ok, bízva a minél több felajánlásotokban. Nyilván volt, aki távolság, hatalmas anyagi válság, vagy éppen más segélyszervezetekkel való aktív kapcsolattartás miatt nem tudott hozzájárulni az árvíz és földcsuszamlás sújtotta Szerbek talpraállásában. Azonban sajnos részben osztanom kell Nuki véleményét. Aktív klubtagjaink és olvasóink hatalmas száma tekintetében viszont úgy érzem kevesen mozgósították magukat. Nyilván nem mindenki teheti meg, hogy 5-10 ezer Ft-ért "bevásárol", azonban, hogy nem talált otthon (vagy rokonánál, ismerősénél, szomszédjánál, kollegáinál) pár elhordott/kinőtt ruhaneműt, lábbelit, az elég szomorú
Sebaj, legyen ez a tanulópénz. Ahogy beszámolóinkban olvashatjátok sikereinket, reméljük a jövőben ti is kedvet kaptok, ha (ne adj Isten) hasonló segítségre lenne szüksége szomszédos országbeli, vagy hazai embertársainknak. Nyilván lehet azzal pedálozni, hogy megérdemlik-e vagy sem; ők megtennék-e értünk vagy sem, de ebben az esetben lehetünk okosak akik engednek, mert egybe biztosak lehetünk,
valóban szükségük van segítségünkre és hálásak lesznek érte! Később pedig ne adj Isten pont a mi gesztusunktól változik meg a hozzáállásuk a dolgokhoz és segítenek a jövőben ők is másokon. Jó cselekedet csak jó dolgokat szül.
Magyarul meg szeretnénk köszönni az adományokat név szerint is:
- Biagionak
- Zsolteenak
- Froolnak
- Birkának
- TRDnek
- Kikinek (és pedagógus társainak)
- Nukinak
- MDaemonnak
- Közlekesnek
- Toytominak
és had emeljem ki és utólag sajnáltassam őket.
- Szullosznak
- és IceRockonak
Utóbbi két személy felajánlásain kívül saját (végtelenül kevés) szabad idejét feláldozva 24 órát talpon volt, közben 1000km-t autózott egy borzasztóan kényelmetlen és fárasztó dobozban, fizikai munkát végzett, kitette magát a fertőzéseknek, a határon rá leső esetleges veszélyeknek és többek közt lelki segélyt is nyújtott a rászorulóknak... Tamás (IceRocko) relatív új klubtagunk személyében is egy nagyon kedves és önzetlen embert ismerhettünk meg.
A segítséget a Szerbek nevében ezúton is KÖSZÖNJÜK mindenkinek!
Végül ennyi adományt sikerült összegyűjtenünk, de hangsúlyozom a közösségünk "méretéhez" képest lehetett volna sokkal több is (több autóval, futóval...):
szullosz írta:Hivatalosan nagyon nehéz lett volna megoldani, hogy az összegyűjtött adományokat elvigyük a rászorulóknak!
Na most fogok túl misztifikáltnak hangzani: Valahogy úgy éreztem valaki vagy valami kísérte az utunkat... Jót tettünk, jó volt a szándék, így csak sikeres lehetett a "küldetés".
Bevallom őszintén a határátlépésnél valószínűsíthető igen kínos szituációk és buktatók, az egyéb nehézségek, csalódások és tapasztalások miatt az utazás napjára már nekem (és Szabinak is) kicsit visszább hagyott a lelkesedésünk. Mentünk, ez nem volt kérdés, de valahogy kevesebb elánnal.
Aztán Szegeden találkoztunk Toytomival és végre személyesen Tarantinoval is (Laci). Láttuk, hogy Laci és párja is csak "önkénteskedik", hiszen őket személy szerint nem érte kár, messze is laktak a katasztrófa súlytotta területtől, mégis segítenek és intézik a dolgokat önköltségen. Itt már tudtuk, hogy végig kell csinálnunk és tartani magunkat az eredeti elvhez, amit a legelején eldöntöttünk: "nekünk kell személyesen átadni a csomagokat a legjobban rászoruló személyeknek". Sajnos a különféle segélyszervezetekkel és magánkezdeményezésekkel kapcsolatban voltak negatív előítéleteink, hogy valóban eljut-e teljes része a szállítmánynak a rászorulókhoz, hogy valóban a legjobban károsultak kapják-e meg őket, vagy egyáltalán oda kerül-e a szállítmány, ahova szántuk (Obrenovac) vagy netán Afrikába köt ki.
- Na és itt jött az a kis Angyal, amit említettem. Igen kilátástalan volt a határon való átjutás, sőt amikor már az elelnőrzésen voltunk, Belgrádból jött a telefon Tarantinonak, hogy azonnal forduljunk vissza, mert beszéltek a határon valakivel és nagy bajunk lehet, de aztán végül az utolsó pillanatban megírt kis papíruszunk, a határőrök jóindulata és a hosszú sor miatt végül szétpakolás nélküli zöld utat kaphattunk. (pedig nagyon sok normál kirándulót is szétszedtek!) Hihetetlen volt...
- Majd az osztás végén, ahogy ment le a nap ugye mindenkinek el kellett hagyni az otthonát és legtöbbüknek még a várost is (fertőzés, omlásveszély, elektromosság hiánya...). Hagyjuk ott valakinél a megmaradt adományt a ruhákon kívül? Egy magánszemélynél megvan az esélye, hogy elrak magának sokmindent és részrehajlóan osztja a többit. Erre abban a pillanatban befutunk egy külvárosi Ortodox templomba, ahol a vezetővel hoz össze a sors. Láttuk, hogy ide érkezett korábban egy Német és egy Szlovén szállítmány is. Ez a hölgy ismerte az ottlakókat, tudta kinek pontosan mire van szüksége, kit mennyire sújtott a baj. Itt is segített a mi kis Angyalunk, hogy jó helyre és kiporciózva kerüljön a maradék felajánlás. Kérdezte is a templom vezetője, hogy aláírjon-e valahol, illetve hogy számoljunk el. Mondtuk, hogy erre semmi szükség, majd ragaszkodott hozzá, hogy a több 100 éves templom nagy könyvébe írjuk be hármunk nevét, hogy sose feledjék, hogy segítettünk a bajban. (megható volt)
Emellett kaptunk pár kis kártyát, melyen Szűz Mária és Krisztus volt látható. Erejük van, megőrizzük őket!
- Aztán jött az utolsó kritikus pont. Mivel először csináltunk ilyet most tapasztaltunk meg sok mindent. Az nem működött, hogy minden családnak adunk 1 zsák ruhát. Volt amiben csak gyerek vagy csak női öltözék volt. Válogatni meg nem volt időnk, így rossz helyre kerülhettek volna. Természetesen volt, hogy szinte könyörögtek nekünk pólókért, ebben az esetben nem tudtuk nemet mondani és kerestünk, amíg nem találtunk
Toyotas-t is
, amire Liftman nagyon bepipult
Ezen felül, ha egy utcában nagyobb közösséget találtunk (sajnos nagyon sok ház végleg evakuálva lett és le van zárva, így üresen áll), akkor volt arra is példa, hogy otthagytunk pár zsákot és keresgéltek maguknak:
A fenti okok és az idő hiánya miatt viszont úgy gondoltuk, hogy az a legjobb megoldás, ha a városban felállított rögtönzött válságközpont, Vöröskereszt részlegéhez szállítjuk a ruhákat. Innen nyilván nem kerül már rossz helyre, azonban van kapacitásuk szétválogatni a különböző ruha fajtákat és méreteket. Az említett több km hosszú álló kocsisorok miatt az eljutás nehézkes volt, de idő hiányában képzeletbeli fényhíddal berongyoltunk a főhadiszállásra. Mert később kiderült ez volt. Katonai irányítóközpont és egy rögtönzött kiskórház egy hatalmas szocreál "szállodából rögtönözve". Mindenhol katonák, mi besétáltunk. Hamar tudtunkra adták, hogy Vöröskereszt itt már nincs és csak 1-2 naponta jönnek pár órára. Kértük, had hagyjuk itt a ruhákat és majd elviszi másnap a segélyszervezet. Kisebb tiszteket megkérdeztek, majd ők iszonyatosan sajnálkozva mondták, hogy nem lehet, mert "bármit is hagyhatnánk itt", továbbá csak katonák tartózkodhatnak a bázison és az ő felszerelésük. Ekkor jött Szabi által is említett "vigyük el Belgrád legtávolabbi csücskébe a szállítmányt" mondat. Nekünk ekkor már elég kilátástalannak tűnt a napunk, láttuk, hogy sosem érkezünk haza, így minden óra kincsnek számított. Már majdnem elindultunk majd megérkezett Liftman (Milan) felesége a fő-fő-fő Tábornokkal. Kísérte őt pár 2 és fél méter magas és 2 méter széles izomkolosszus. Már a jelenléte is tekintélyt parancsolt (még nekünk is). Látszott, hogy valami nagyon-nagyon nagy ember lehet a Szerbiai hadseregben. Határozottan, mély hangján, 2 mondatban kiadott egy parancsot. Azonnal sürögni kezdtek az emberek, majd megjelent egy matt fekete katonai Land Rover. Átpakolhattuk bele az összes ruhát (segítettek a katonák), majd villogóval elvitték a szállítmányt a helyi Vöröskereszthez.
Hihetetlen, de ez is sikerült...
Szemünkbe néztek, megszorították a kezünket és őszintén köszönetet mondtak. Jól esett...
szullosz írta:Nagyon sokkoló látvány fogadott minket. A fényképek ezt nem tudják visszaadni! Ott áltunk a romok között: saras utcák, üres házak és rengeteg szemét, dögszag! SZÖRNYŰ VALÓSÁG! Mindenhol katonák és munkagépek. Próbálják élhetővé varázsolni a pusztítás utáni várost!
Nagyon megrázó pillanatokat éltünk át. Minél több helyen jártunk annál kevesebbnek éreztük azt, amit hoztunk.
... a legfontosabb az ÜZENET. Ezeknek a bajba jutott embereknek megfogtuk a kezét! Tudattuk velük, hogy nicsenek egyedül a bajban! Talán ez a lényeg!
Valóban nem adják vissza a képek. Igazi háború / katasztrófa utáni övezet, még így 3 héttel az esemény után is.
Rengeteg összedőlt és elhagyatott ház,
a vízszint, sokszor az emeletig ért
az utcán rengetek tönkrement bútor, műszaki cikk és személyes holmi. Konkrétan eddig felépített életek hevertek az utcán
Az oszlopokon az elhunytak sorakoztak,
Rengetek hontalan, rettegő és beteg állat,
Sok mélyedésben még most is pangó vízfelületek, bennük rothadó állatokkal és rengeteg szeméttel (talán éjszaka még világítanak is...),
Mindenhol katonai és törmelék szállító, tisztító, fertőtlenítő járművek,
Teljesen elárasztott autók,
De a legszörnyűbb talán az iszonyatos bűz, a fertőző por
és annak tudata, hogy a talaj akár 5-10 évre is teljesen használhatatlanná vált.
Kérdeztem is az egyik helyen a tulajokat (látván a friss paradicsom palántákat és az újra rendezett veteményest), kicserélték a földet?
Válaszolták, hogy kapával átforgatták... Ezek az emberek, ha nem is halnak bele azonnal, de komoly következményekkel számolhatnak a jövőre nézve
Szomorú volt nagyon.
A lakosok arcai mind meggyötörtek, mind görcsösen szívta a cigarettát. Sokan voltak akik a romok közül előástak egy asztalt és pár széket és leültek sörözni. Fura volt nekünk akkor, de Liftman említette, hogy talán csak így tudják elviselni a történteket, feldolgozni az eseményeket.
Igyekeztünk a szegényebb, külvárosi, családi házas negyedeket célba venni, ahol magas volt a víz. Itt volt a legnagyobb kilátástalanság. Egyikünk gurult az autóval, a többiek házaltak, sétáltak és keresték a rászorulókat. Időigényes volt, de talán a legcélravezetőbb. Az emberek 90%-a elfogadta a segítségünket. Legtöbbjük hálás volt, többen megkönnyezték, de voltak, akik gyorsan elillantak, mert nagyon kellemetlennek érezték a helyzetüket.
Volt, hogy az egyik hőerőmű bitonsági őreinek adtunk maszkot és vizet, mert szegényekről senki sem gondoskodott. Éhesek is voltak, azonban étellel sajnos nem tudtunk szolgálni. A lakosok közül sokan behívtak volna minket egy kávéra, pár falat ételre, egy régi iskola gondnoka a víztől menekülő, majd befogadott fürjek tojásaival próbált hálálkodni, de mindezeket nyilván nem fogadtuk el.
Sokan vallási úton mondtak köszönetet nekünk. Jól esett mindannyiunknak, de nem ezért csináltuk és mindig siettünk tovább és tovább. Ami megható volt, hogy mennyire összetartanak az emberek... Egy roma családon kívül
senki sem akart túl sokat. Inkább emlegették, hogy elég-elég, "arra tovább 4 km-re sokkal nagyobb a baj, azok az emberek jobban megérdemlik a segítséget", pedig láthatóan őrájuk is ráfért az adomány.
Cukrot, lisztet, vizet, gumikesztyűt, gyertyát, hipót, mosó és mosogatószert, szappant, szivacsot, szemeteszsákot és hasonlókat osztottunk a rászorulóknak.
Maradék a templomnál:
Legtöbbért kifejezetten hálásak voltak és kihangsúlyozták, hogy pl lisztet és cukrot a vöröskereszttől egyáltalán nem kapnak. Az ivóvízért is km-eket kellett sétálni és keveset tudtak cipelni, maguknak kellett kimérni. Kérdeztük mindig, hogy kutya-macska van-e a háznál, hisz nekik is hoztunk élelmet. Sokszor könnyező szemeket kaptunk válaszul, hogy mindegyik elpusztult...
Kellemetlenül éreztük magunkat, hogy fotózunk, de úgy gondoltuk fontos, nektek, hogy lássátok, volt értelme a felajánlásotoknak!
Mikor már teljesen lement a nap, elhagytuk a "bázist" és Belgrád fele vettük utunkat. Tarantino, Liftman, már az odaúton vendégül akart minket látni, de mondtuk, hogy nem szórakozni jöttünk, végezzük a dolgunkat, kevés az idő. Hazafele méginkább siettünk volna, hisz még várt ránk 500km, azonban nem mondhattunk nemet a vacsora meghívásnak, hisz egy étteremben ekkor már órák óta várt ránk egyéb három TCS tag (Djole, Nasud, Wewerica), hogy megismerjenek minket és köszönetet mondhassanak. Ahogy lement a nap, megbolondul a közlekedés. Liftman safety car módjára túrta le előlünk az autókat és vitt a célig. Bevalljuk őszintén jól esett nagyon a meleg étel és hogy szappannal, legalább a végtagajainkról le tudtuk mosni a fertőző szennyet. A srácok nagyon kedvesek voltak, a vacsora Isteni. Mosolyogtunk, nevetgéltünk és azt hiszem nagyon rövid idő alatt bizalmunkba fogadtuk egymást. Egy T23-as Celica, egy Carina E, és egy E9 Sedan tisztelt meg minket Liftman autóján és a két odaúton kísérő E12-n kívül. Jómagam egy betegség kilábalásából, fájó torokkal érkeztem, így kifejezetten jól esett a forró tea lehetősége.
Egy közös kép is készült a kedves pincéreknek köszönhetően:
Majd éjfél körül elbúcsúztunk és hazaindultunk.
Az úton Szabi végig aludt és Tamással felváltva vezettünk.
Örülök, hogy nem lett baj, hisz végig monoton autópályán mentünk, nem kicsit fáradtan.
Nagyon kellemetlen volt világosban hazaérni, de azért pár órát sikerült aludnunk utána.
Megérte és jó érzéssel tölt el, hogy megcsináltuk!
Szuper élményekkel és úgy gondolom új "barátokkal" is gazdagodtunk.
Még egyszer köszönet mindenkinek, aki részt vett a segélyszállítmányban!
Remélem nem lesz következő, de ha mégis szükség lesz segítségre, akkor ismét megmutatjuk, hogy milyen emberekből áll a CCH.
