Idén március 08-án Pacskerrel közösen autóztunk az ország keleti végébe, természetesen E9 alkatrész beszerzés témában. Akkor szót ejtettem arról, hogy Lindi milyen sokszor említi, kérdezi: „Apa! Matyi esetleg nem szeretne a tavaly májusihoz hasonló túrát szervezni?”
A gondolatot tett követte, külön megtiszteltetés, hogy a szervezés motivációjában Lindi kívánsága jelentős súlyt képviselt.
Az első gondolat ami eszembe jut, hogy iszonyatosan fárasztó volt ez a néhány nap.
Élménnyel teli, fárasztó, élvezetes!
Indulást megelőző napra szabadságot vettem ki, hogy ne forduljon elő a szokásos forgatókönyv, miszerint munka után állok neki készülődni, az autót rendbe tenni.
Nos, a szabadság megvolt, sok mindennel foglalkoztam napközben, nem voltam tétlen. Mindezek ellenére majdnem este kilenc óra volt mikor ráálltam az aknára, hogy olajat cseréljek és felszereljem a hátsó kipufogódobot. Az autó tavaly november óta aludta téli álmát.
A hosszú téli álmot követő használat első kilométerein mindig izgulok, figyelem a műszereket, a zajokat, a rezgéseket. Mire ezek a bizonyos első kilométerek elteltek másnap, már élesben úton voltunk Lindivel és KisTesóval a budaörsi startpontra.
Várakozással és kihívással teli érzésekkel mentem, ez volt az első alkalom, hogy a két gyermek az édesanyjuk nélkül jött el velem egy olyan közegbe ami leginkább rólam szól. Volt köztünk súrlódás és volt sok-sok örömteli pillanat is.
Mindig jó az Alpok lejtőire visszatérni, utoljára 2024-ben tettünk családostól hasonló túrát osztrák-olasz-szlovén útvonalon az E9-cel. Most sem okozott csalódást a természeti környezet.
Az első napon a riegersburgi várban a madárreptetés különleges élmény volt, nem csak Lindinek és KisTesónak, a többi gyermek is szájtátva fogadta a produkciót. Engem is lenyűgözött a természet csodája, ahogyan ezek a ragadozó madarak teljes természetességgel számolják ki tizedmilliméterre a röppályát, egy puha tollpihe érintésével súrolják a fejünket. A nap zárásaként jót kajáltunk autentikus útszéli csárda környezetben, aztán teli hassal ágynak estünk.
A másnapi Medve szurdok túra egyáltalán nem volt megterhelő, Lindi különösen várta a létrázós-mászós programot, hiszen tavaly a Tátrában is ez volt a legmaradandóbb élménye.
Láttunk a távolból nem félős hegyi kecskéket, Pacsker pedig vagányan csábította a gyermekeket a jéghideg patakban való mezítláb tapicskolásra. Versenyt hirdetett, ki bírja legtovább. Végül Lindit hirdette ki győztesnek a fair play szabályait is figyelembe véve.
Az esti beszélgetős, fröccsözős program hiánypótló volt. Személy szerint nekem már nagyon igényem volt rá, egy éve dumáltunk utoljára ebben a közösségben.
A következő napi Grüner See látogatás ígéretesnek hangzott, hozta is a várakozásokat. Ahogy közelítettünk a tóhoz, kezdett erősödni bennem a gyanú, hogy már jártunk itt valamikor. Úgy van, 2019-ben a JapTimeTour alkalmával a hazafelé vezető úton (mikor már minden autó egyéni útvonalon, egyedileg, szabadon választott programmal haladt hazafelé) érintettük a Grüner See-t. Anno 2019. július közepén lényegesen magasabb volt a vízszint, nézzétek csak a fotókat!
Libegőzés és bobozás volt a folytatás. Élmény volt nézni a gyermekeim arcát. Egyre nagyobbak, egyre több dolgot illetően kapnak felhatalmazást, hogy egyedül csinálják. Hát akkor menjetek apa nélkül a bobbal! „Apa, láttad ahogy mentem? Apa, figyeltél? Apa, csináltál fotót? Apa, én fék nélkül mentem!”
Vacsorára kiváló pizzát ettünk Szentgotthárdon pocsék felszolgálás kíséretében.
Későn értünk vissza a szállásra, nem volt szocializálódás, hiányérzetem volt.
Utolsó napon kenuztunk egyet a Kis-Balatonon. Mindig szoktam említeni, hogy az élet legtöbb területén szerencsés vagyok, most sem volt ez másként. Mondhatni a véletlen műve volt, hogy mi a számunkra idegen túravezető csónakjába kerültünk. Nem is történhetett volna jobban, bemutatkozást követően könnyen jött a szó. Sokat mesélt nekünk a helyi természeti környezetről, annak állami szabályzó hátteréről, az iskolai végzettségéről, a munkája iránti elhivatottságáról (tiszteletreméltó a nem igazán magas bérszínvonalat jelentő állami bértábla tudatában), a közelgő nyugdíja utáni életéről amit úgy képzel el, hogy a mostani munkájának már csak az élvezeti részét szeretné csinálni, azaz túravezetni.
Jó ebédet követően könnyes búcsú, volt szerencsém Antit a Népstadionig (nekem már örökre ez a megnevezés marad) vinni, köszönöm a jó társaságot, a jó beszélgetést.
Bő 1400km-rel az órában értünk haza épségben, biztonságban, fáradtan, élménnyel telten.
Viki, Matyi!
Köszönjük a szervezkedést, mindannyiunknak csak annyi volt a feladat, hogy részesei legyünk ennek a négy napnak és élvezzük. Megerősítem, a küldetés sikeres volt.
)
AE92 Gt-i Liftback - Zenki, 4A-GE 16V Smallport - R.I.P.